A Rétes

Ültem a nappaliban, és néztem. Kintről bekerült egy asztal a cserépkályha elé, úgy, hogy az meghatározta a házban tartózkodók számát, már senki sem jöhetett be a helyiségbe. Eltorlaszolták a bejáratot a Nagy Mű előtt. Nagymamám elhúzta a függönyt, úgy, hogy a titkos mozdulatokat senki se láthassa az utcáról. Előkészült.

Rétes elkészítésének ideje alatt senki sem zavarhatja a nagymamát. Több generáción keresztül öröklött gyöngyöspatai recept az ami megédesíti az ebéd végét. Csend van a nappaliban. Csak a fényképezőgép zár csattanása hallatszik. Készítem a képeket, hiszen a történelem zajlik le előttem. Néha felnéz rám morcosan, mintha ez az apró zörej lenne az ami éppen arra készül, hogy tönkre tegye a hajszál vékonyan kifeszített tésztát.

Ha az ember fotós, akkor nagyon sok helyzetben érzi magát kelletlennek. Természetesen, amennyiben a stúdióban készítem a portfólióm egy-egy darabját, akkor én vagyok a középpontban. Ahogy kilépek a műteremből és kezembe veszem a gépet, én csak egy kelletlen megfigyelő leszek, akárhol is próbálom a pillanatot elkapni (ugye milyen elcsépelt szöveg?). Mint amikor egy szobában mindenki dolgozik, és csak te állsz ott, figyeled őket. Így éreztem magamat a nappaliban. Mindennek helye volt, csak nekem nem.

Precízség, ez jellemezte a folyamatot.

A legérdekesebb alapanyag került elő. Legalább is nekem, pesti gyereknek. A répa. Bizony. Gyöngyöspatán répás rétest készítenek a szokásos, túrós, túrós-meggyes, almás mellett. Én mégis csak az elkészült meggyes rétes mellett tettem le a voksom. Néztem, ahogy a meggylé folyik ki a töltelékből. Tudom. Átvettem a vidéki tempót, hogy ilyenekre van időm. De hát mit tegyen az ember, ha vidéken van? Hát ezt…..

Rétes 1Rétes 1

Hozzászólások

hozzászólás

Comments are closed.